A múltkor beszámolt űrutazásomnak vége szakadt, ismét leszálltam a Földre. Leszállásom pillanatában már éreztem, hogy már nem olyan lesz az életem, amilyen volt. És igazam lett: egy újabb fejezet kezdődött az életemben.
Sejtettem, hogy lesz változás, sőt még vártam is rá. De nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy hatással lesz rám, hogy nem csak pár napig formálódom, hanem nap mint nap. Régen éreztem ezt az érzést és igazából nem is tudnám megmagyarázni a belül érzetteket vagy a lassú átalakulásom lépéseit. Egyszerűen érzem, jó úton haladok, lassan megtalálom saját magam, tudom, hogy mit szeretnék és talán az útjelző táblát is látom már, hogy merre. Aztán persze majd az élet megmutatja, mennyire volt jó a döntésem.
Eddig sem voltam egyedül, de most fizikálisan is velem van az, akire talán az életem végéig számíthatok. Azért mondom hogy “talán”, mert hiszen tudjuk, csak az az egy a biztos, máshol meg ott motoszkál az a bizonyos 1%. Még mindig van mit tanulnom magamról és ebben nagy segítséget tud nyújtani egy társ, aki melletted áll és segít ha baj van (vagy ha nincs). Ahogy az egyik költő írja: “Szeretőd és társad más nem is lehet, csak az aki ismer és mégis szeretne hozzád érni, akit nem kell kétszer kérni, hogy segítsen élni”. Persze nem mellékes, hogy nem csak magadat ismered meg, hanem a másikat is. Sőt, a többi emberhez is más másképpen viszonyulsz, máshogyan látod őket. Ez lenne a fejlődés? Szerintem igen, határozottan fejlődöm...
És mi a helyzet a többi baráttal, ők nem segítenek élni??? Dehogynem. Csak most, nagy sajnálattal, háttérbe szorultak. Többek között azért, mert az élet ilyen, ez egy természetes folyamat szerintem. Meg aki ismer, tudja a másik okot is...Azért megpróbálom tartani a kapcsolatot velük is, de nem mindennapi a kommunikációnk. De feltétlenül elengedhetetlen a jelenlétük az életemben. Ha ők nem lennének, nem lennék ott ahol vagyok. Vagy szerintetek másképp van??
Kicsit elkalandoztam most, bár szorosan összefüggő dolgokat próbáltam megosztani veletek, és ahogy sokszor, a gondolataimat és a belső érzéseimet próbálom veletek megosztani. Szerintem túlságosan szürke lenne az írásom, ha csak a mindennapi dolgokat és az élet megfogható dolgait vetném 'papírra'. Az ember, hamár gondolkodó lénynek született, akkor viselkedjék és cselekedjék úgy. Igaz, nem mindig sikerül az agykerekek mozgatása, de egy kis olajozással és kis rásegítéssel el lehet indítani és kordában lehet tartani a gépezetet (no, ez egy igazi mérnőki hasonlat volt). Már korábban is írtam, hogy a 'magas reptű' beszélgetések hiányoznak, amelyeket flekken, bor, pálinka, zakuszka mellett ejtettünk meg annó a barátaimmal. Amíg egyedül voltam, csak magamra voltam utalva, csak a belső gondolatok keringtek. Most, hogy a 'társ' itt van, a gondolatok kikerülnek belőlem és a tőle kapott reakciók újabb gondolatokat ébresztenek. És ezzel el is kezdődik a végtelennek tűnő kör, amelyben a kérdések kergetik a válaszokat, és fordítva...
