A csillagokból vissza a Földre

A múltkor beszámolt űrutazásomnak vége szakadt, ismét leszálltam a Földre. Leszállásom pillanatában már éreztem, hogy már nem olyan lesz az életem, amilyen volt. És igazam lett: egy újabb fejezet kezdődött az életemben.

Sejtettem, hogy lesz változás, sőt még vártam is rá. De nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy hatással lesz rám, hogy nem csak pár napig formálódom, hanem nap mint nap. Régen éreztem ezt az érzést és igazából nem is tudnám megmagyarázni a belül érzetteket vagy a lassú átalakulásom lépéseit. Egyszerűen érzem, jó úton haladok, lassan megtalálom saját magam, tudom, hogy mit szeretnék és talán az útjelző táblát is látom már, hogy merre. Aztán persze majd az élet megmutatja, mennyire volt jó a döntésem.

Eddig sem voltam egyedül, de most fizikálisan is velem van az, akire talán az életem végéig számíthatok. Azért mondom hogy “talán”, mert hiszen tudjuk, csak az az egy a biztos, máshol meg ott motoszkál az a bizonyos 1%. Még mindig van mit tanulnom magamról és ebben nagy segítséget tud nyújtani egy társ, aki melletted áll és segít ha baj van (vagy ha nincs). Ahogy az egyik költő írja: “Szeretőd és társad más nem is lehet, csak az aki ismer és mégis szeretne hozzád érni, akit nem kell kétszer kérni, hogy segítsen élni”. Persze nem mellékes, hogy nem csak magadat ismered meg, hanem a másikat is. Sőt, a többi emberhez is más másképpen viszonyulsz, máshogyan látod őket. Ez lenne a fejlődés? Szerintem igen, határozottan fejlődöm...

És mi a helyzet a többi baráttal, ők nem segítenek élni??? Dehogynem. Csak most, nagy sajnálattal, háttérbe szorultak. Többek között azért, mert az élet ilyen, ez egy természetes folyamat szerintem. Meg aki ismer, tudja a másik okot is...Azért megpróbálom tartani a kapcsolatot velük is, de nem mindennapi a kommunikációnk. De feltétlenül elengedhetetlen a jelenlétük az életemben. Ha ők nem lennének, nem lennék ott ahol vagyok. Vagy szerintetek másképp van??

Kicsit elkalandoztam most, bár szorosan összefüggő dolgokat próbáltam megosztani veletek, és ahogy sokszor, a gondolataimat és a belső érzéseimet próbálom veletek megosztani. Szerintem túlságosan szürke lenne az írásom, ha csak a mindennapi dolgokat és az élet megfogható dolgait vetném 'papírra'. Az ember, hamár gondolkodó lénynek született, akkor viselkedjék és cselekedjék úgy. Igaz, nem mindig sikerül az agykerekek mozgatása, de egy kis olajozással és kis rásegítéssel el lehet indítani és kordában lehet tartani a gépezetet (no, ez egy igazi mérnőki hasonlat volt). Már korábban is írtam, hogy a 'magas reptű' beszélgetések hiányoznak, amelyeket flekken, bor, pálinka, zakuszka mellett ejtettünk meg annó a barátaimmal. Amíg egyedül voltam, csak magamra voltam utalva, csak a belső gondolatok keringtek. Most, hogy a 'társ' itt van, a gondolatok kikerülnek belőlem és a tőle kapott reakciók újabb gondolatokat ébresztenek. És ezzel el is kezdődik a végtelennek tűnő kör, amelyben a kérdések kergetik a válaszokat, és fordítva...

Űrutazás

Amikor először láttam a Csillagok Háborúja című filmet, sokkal fiatalabb voltam. Mondhatni gyerek, de ez most is igaz rám. A film gondolom mindenki számára ismert: jó és a rossz harca egy számunkra még fantáziába illő jövőben. Fénykardok, repkedő szárnyas és szárny nélküli gépek, örökzölddel borított végtelen tájak és más-más nyelvet beszélő mesebeli lények.

Nos, múlt héten volt tapasztalatom belekóstolni eme fantázia világba, és rá kellett jönnöm, hogy a pár évvel ezelőtt kigondolt 'mese', valójában már itt van közel hozzánk, már csak pár év, és az egész emberiség ilyen világban fogja tengetni a mindennapjait.

Az utazást egy kis városban kezdtem meg. Már ott éreztem, ez nem lesz egy hétköznapi utazás, pedig már párszor megtettem ezt a távolságot. Most valahogy mégis más volt minden. Csendes, kissé borongós idő volt, a szél éppen hogy megérintette a fákon sárguló leveleket. Bármerre fordítottam fejemet, mindenhol különös alakok jelentek meg: az egyik, hosszú szakállas apóka várta a saját járművét, a másik a mindenkit szállító űrbuszra, a harmadik próbált fejfedőt valaki másra tukmálni, a negyedik hamiskás zenét játszot,... Olyan volt, mint a Tatuin bolygón. Hosszú várakozás után az én Csillaghajóm is megérkezett, fedélzetén egy másik bolygóról érkező ember- és nem emberszabásúakkal. Felszálltam és odanyújtottam a jegyemet Darth Vader-nek, aki ránézet, megköszönte és a helyemre tessékelt egy nyögéssel, ami kiderült egy nyelvet takar. A helyem ablak mellé szólt, úgyhogy minden csillagot, bolygót, üstököst így könnyebben láthattam. Mellém ült egy hozzám hasonló simabőrű, aki ráadásul az én nyelvemet beszélte, csak egy kis tájszólással. Örültem, hogy nem csak én, mint ember vagyok egyedül a fedélzeten, hiszen körbenézve minden fajta népet láttam: voltak Moncsicsik, Dzsavák és apró szörnyek is. Sőt még egy múmiát is feljuttattak valahogy a Csillaghajóra. Gondoltam magamban ez jó kis utazás lesz.

Az út elején, amíg eszme cserét folytattam a simabőrűvel, fel-felkaptam a fejem holmi morgásokra, nyögésekre, artikulátlan hangokra. Ilyenkor láttam, hogy ezek nem holmi össze-vissza hangok, hanem épkézlább beszélgetések. Az egyik társalgó párra szegesztem a figyelmemet: mind a kettő mintha más nyelven kuruttyolt volna, mégis megértették egymást. Mint, amikor Luke beszélget Csubakkával vagy Artúr 3PO-val. Még a múmia is megszólalt a maga módján, kérdezett is engem, de sajnos nem tudok múmiául, úgyhogy be kellett érnie egy mosollyal.

Közben a lassú tempóból fénysebességre kapcsoltunk, csak úgy hagytuk le a többi terepsiklót, akik ámultak-bámultak egy ilyen csodálatos Csillaghajó láttán.

Néha néha lelassítottunk, hogy újabb manókat szedjünk fel, miközben pár moncsicsi jobbnak látta a pöfékelést a fedélzeten. Jött is a takarító droid, rájuk csipogott és leparancsolta őket a fedélzetről.

Elgondolkoztam, hogy milyen furcsa, hogy a sors összerakta ezeket a lényeket egy azonos Csillaghajóba, mint ha Noé bárkája lenne, és még én is belecsöppentem, talán azért hogy megfigyelhessem a világ változását és a jövő hajóját.

A jövő elkezdődött, az erő legyen veletek!

Gondolatok

Egy hosszú és fáradságos nap után nincsen szebb és jobb, mikor az ember hazaér a kis lakásába, leül a jól kipárnázott foteljébe és végre egy kis nyugalmat talál. A munkámban is találok néha nyugalmat, de egészen más, mikor a saját fészkemben vagyok, rendezgetem dolgaimat, szépítgetem a lakást és közben végre más dolgokon járatom az agyam, mint a munkahelyen.

Jó, amikor az ember meg tudja osztani ezeket a gondolatokat valakikkel, akiknek saját gondolatuk van a témával kapcsolatban. Néha visszasírom azokat a napokat, mikor a barátaimmal összeültünk és fűszerezve a beszélgetést egy kis borral, sörrel, egyébbel megvitattuk az élet nagy kérdéseit. Na de nem szabad a múltban élni, legfeljebb csak gondolni, és a jövőre kell tekinteni.

Ezen a héten többek között azon filózgattam, hogy mennyire változik az ember az évek során és miért? Mint minden ilyen fajta kérdés, ez a felvetés is nehéz és labirintusokkal teli. Vajon mi készteti az embert arra, hogy változzon? Változik egyáltalán? Szerintem igen és sok minden függ a külső körülményektől. Az ember akarva akaratlanul befolyásolva van a környezetétől és a többi ember viselkedésétől. Nem mindenki gondolkodik ugyan úgy, és a véleményét is formálgatja az ember az idők során. Az embert gondolkodó lénynek tartom (jobb esetben ez a valóságban is így van), tehát vannak saját elképzelései, amiket szóval és tettekkel is kimutat, megzavarva ezzel a másik ember nyugalmi állapotát. És nem csak az emberi gondolkodás ilyen, hanem maga a természet is. Egészen más hangulata van az embernek és máshogyan viselkedik, vélekedik, amikor látja, hogy süt a nap, meleg van, esik az eső, fúj az orkánerejű szél,... Csak egy kis madárcsicsergés is meg tudja változtatni a gondolatokat a buksiban.

Visszatekintve az elmúlt két évemre, én is sokat változtam, formálódtam, ha úgy tetszik kezdtem emberré válni. Sok minden lejátszódott bennem, amikor elfogadtam a családi fészekből való kirepülést és a saját lábamra álltam. Valószínű a velem történtek nem voltak hiábavalóak, azt a célt szolgálták, hogy ismerjem meg magam, találjam meg az életútamat. Jó úton vagyok azt hiszem, de messze még a cél és még nagyon de nagyon sokszor fogok másképen vélekedni a dolgokról.

Apropó, mi is kéztetett arra, hogy elgondolkozzak ezen? Hazaértem a munkából az immár nagyobb lakásomba és elgondoltam, hogy két évvel ezelőtt egy kis szobában kezdtem pályafutásomat, rá egy évre már két szobás kis garzonban tengettem a minden napjaimat, most meg... fokozódik az igény, az életváltozásával és a környezeti hatások miatt változtatni kellett. De nem bánom, mert mint mondtam: mindennek megvan az oka. :)

Még nem találtam meg a pontos és egész választ, de úgy gondolom, hogy minden ember próbál a lehető legjobban alkalmazkodni a élet és a természet változásához. Valószínű ez a természet rendje és minden úgy alakul, ahogyan kell neki. Vagy?

Lemaradtam egy picit

Azt hiszem már elég nem írtam a blogomra. Mikor is volt az utolsó bejegyzés...te jó ég, több mint egy éve!!! És vannak akik nem hallottak rólam azóta. Ajjaj, ezen változtatni kell, de sürgősen. Azaz büdösgyorsan.

Volt, aki megjegyezte, hogy már rég nem látott semmilyen új bejegyzést itt, pedig azt hittem csak a magam szórakoztatásásra írom azt a sok zagyvaságot. De ezek szerint nem, aminek persze nagyon örülök, és köszönöm azoknak, akik figyelmeztettek a lustaságomra. Dehát ismertek, néha a lustaság győzedelmeskedik minden akaratom ellenére.

Nem is tudom mivel is kezdjem. Na jó, talán az egyik legfontosabbal: nagybácsi lettem. Aki már ismeri ezt az érzést az tudja miről is beszélek. Sőt van már olyan, aki kicsit szebb érzést is átélt/átél, nekem még várnom kell arra. Most megelégszem a helyes, mosolygós kis unokaöcsémmel. Ez a jó az egészben, hogy így gyakorolhatok egy kicsit, láthatom, mit is kell csinálni egy gyerekkel ha sír, vagy nevet, vagy csak nézi a világot és értelmezi azt. Talán még jobban, mint a felnőttek, csak magában tartja még. De jó is gyereknek lenni...persze még mindig az vagyok, de azért egészen más volt 'fiatalabbnak lenni'. Annó mondták, hogy ne is akarjak felnőt lenni, de persze mint Nyilas Misi én is fel akartam nőni, mert az milyen jóóó. Most, hogy már lassan két éve egyengetem a saját utam, próbálom megtalálni önmagamat a világban, és saját lábamon állok, tudom mit is értettek a 'gyereknek maradni' alatt. Ezért sem fogok soha felnőni teljesen :).

Szóval mióta megvan a kisöcsi, elég sűrűn vagyok otthon, szinte minden hónapban sikerül hazamennem. Sajnos nem nagyon tudok hosszabb időre otthon tartozkodni, de azért a pár napért mindig megérni.

Közben átköltöztem egy nagyobb lakásba, most már több helyem van a vendégek fogadására, elhelyezésére. Természetesen többet is kell takarítanom, de hát valamit valaiért, nemde? Az új lakás is ugyan abban a városban van, ahol eddig laktam, csak a belváros most közelebb van. Csak kilépek az ajtón, pár lépés és legjobb boltok a szemem előtt teremnek. És ennek ellenére a lakás csendes környéken van, egyedül a madarak csicsergése zavarja meg a nyugalmat néha. Mondjuk azok is inkább elringatnak énekükkel a hosszú fáradtságos munka után.

Apropó munka. A helyzet szinte vátozatlan, próbálom a maxiumumot nyújtani és a lehető legtöbbet tanulni. Szerencsére ez elég jól megy és úgy érzem a tavalyhoz képest már sokkal többet fejlődtem. Most már lehetőségem van jobban belátni a cég gondolkodás módjába és ezzel együtt az emberek lelkébe, fejébe. Nem mondom, vannak azért különbségek. Egyre jobban tapasztalom, hogy az itteniek olyanok, mint a galambok: kell nekik egy bizonyos hely maguknak, nevezzük buroknak, és nem engednek be oda senkit. Ha erőszakos vagy és próbálokozol, akkor mint egy sündisznó védekeznek. Jobb nem belemenni a játékba, a végén úgy is te húzodd a rövidebbet. Ez a burok valakinél elég puha, valakinél nagyon erős. Éppen ezért nem mindegy, hogy kihez hogyan fordulsz. Van, akinél rögtön a lényegre kell térni, nem éreztetni a baráti közeledést, mert az fenyegetőnek érzi. Viszont van olyan, akinél az hozza meg számodra a várt sikert, ha előtte elbeszélgetsz minden féléről és utána térsz a lényegre. Ezt még tanulnom kell, mert nem mindig tudom kinél melyik működik, valami köztes dolgot kell elsajátítanom. Formálódom, formálódom...